Strony

2016. november 1., kedd

Autumn leaves

Teljesen úgy voltam vele, hogy én majd befejezem az eltervezett Homestuck ficeim és életet lehelek a blogba, erre nem berántott egy új fandom? De. Szóval fogyasszátok szeretettel az első Yuri!!! On Ice ficemet, ami az eredeti angst helyett egy könnyed fluff.~
Különösen ajánlva egyetlenemnek, mert főleg neki írtam, hogy felderüljön egy kicsit. <3


Az őszi falevelek színkavalkádja festőivé varázsolta Kyushu szigetét, miközben megannyi turistát is idevonzott, hogy megcsodálhassák a színpompás fákat. Yuuri ezzel szemben egy gereblyével a kezében, harcra készen állt a házuk terasza előtt. Napi teendőit egy ideje az otthoni teendők töltötték ki, egy ízületi sérülés miatt nem mehet jégre. Saját bevallása szerint jól van, de igazából már erősen kezdett elgondolkodni, hogy az összegereblyézett levelek közé fekszik, és ott marad a tél beálltáig. Nem szólva arról, hogy jelenlegi edzője és legnagyobb példaképe, Viktor Nikiforov már egy ideje a háztartás állandó tagjává vált. Ezzel nem lett volna semmi gond. Yuuri problémája ott kezdődött, hogy a már említett férfi folyton folyvást elfelejtette a személyes tér fogalmát és egy-egy lopott érintéssel hatalmas ugrással átlépte az átlagos edző szerepét. Valamiért viszont egyre kevésbé kezdte zavarni ez a tény. Hamar jó érzéssel töltötte el, mikor Viktor - állítása szerint véletlen - hozzásimult a nyújtógyakorlatokon kívül, vagy amikor az orosz férfi egyre több és több közös programot szervezett maguknak. Yuuriban gyorsan felébredt a gyanú, hogy ezek valószínűleg már a randi kategóriájába tartoznak. Az első pár alkalommal mindig nemet mondott, de később egyre többször adta be a derekát. Élvezte Viktor társaságát, bár nem értette, mit lát benne a férfi. Átlagos volt, minden tekintetben. Néha próbálta kipuhatolózni, mégis mit gondol róla Viktor, de feladta, ahogy rájött, semmi értelme; egy szót sem volt hajlandó mondani arról, miért pont Yuurit választotta.
Lemondó sóhajjal látott munkához. A levelek zörgése és a betont karistoló gereblye hangja teljesen lekötötték Yuuri figyelmét. A finom neszezés lecsillapította Viktorról kavargó gondolatait, elméje nyugodtabb vizekre evezett. Ennek örömére gyorsabban végezte teendőjét, igen hamar összehordott egy legalább derékig érő levélkupacot. Hátrébblépve csodálni kezdte művét. A benne élő gyerek bíztatta, hogy itt az ideje fejest ugrani, de visszafogta magát, és indult volna eltenni a gereblyét, amikor egy barna folt sikeresen leterítette a lábáról, egyenesen a vörös-sárga levelek közé. Meglepett kis sikollyal reagálta az esést, még a szemüvege is elferdült az arcán. Megigazítva azt vette szemügyre, mi is vette le a lábáról. Nem kellet sokáig találgatnia, a tettes ugyanis arconnyalva köszöntötte őt.
- Szia, Makkachin… - vakarta meg zavartan a méretes pudli fejét. A kutya rövid vakkantással reagált, majd lemászott róla, és a levelek közt kezdett el gurulni. Yuuri legyőzötten süppedt bele a kupacba, majd ugrott egyet, mikor egy másik testet érzékelt maga mellett. Oldalra pillantva Viktort látta, aki ragyogó mosollyal nézett rá. Pír szökött az arcára, ahogy a férfira nézett, és rögtön felült. Volt valami annak mosolyában, ami mindig is elbűvölte.
- Ne haragudj, hogy Makkachin felborított, mindig is szeretett beleugrani az avarba - mondta Viktor, majd Yuurit követve ő is felült. Bézs színű átmeneti kabátot viselt, nyakát sötét sál ékesítette.
- Ugyan, semmi gond… - nem nézett teljesen a mellette ülő oroszra, úgy érezte, most nem lenne képes rendes emberi beszélgetésre, csak dadogna és folyton zavarba jönne. Maga elé pillantva menekülési útvonalat keresett, majd ledermedt, mikor megérezte magán Viktor kezét. A férfi épp egy levelet szedett ki Yuuri hajából. Élénken vöröslő juharlevél. Viktor úgy fogta a kezében a levelet, mintha most látott volna ilyet életében először.
- Tudod, nálunk Oroszországban inkább fenyőfák vannak. Túl hideg van ahhoz, hogy másféle fa megéljen - mosolygott, ahogy forgatta a levelet. A mozdulataiban volt valami gyermeteg, amit Yuuri kifejezetten édesnek talált.
- Egyszer eljöhetnél velem Szentpétervárra, Yuuri - fordult felé Viktor, fültől-fülig érő mosollyal, mire a fiú ugrott egyet.
- Heh… Miért is ne? - válaszolt halkan. Érdekelte, milyen lehet Oroszország, nem sok alkalma volt igazi turistaként ott lenni, és vonzotta a gondolat, hogy Viktor lehetne az idegenvezetője.
Csend állt be közéjük, egyedül csak Makkachin zörgése hallatszott, ahogy a kutya lelkesen játszott az avarban. Yuurit valahogy nem zavarta a dolog. Talán most volt először, hogy nem érezte kínosnak a csendet, sőt, kifejezetten megnyugtatta. Ahogy Vikor jelenléte is. Akarva-akaratlanul egyre közelebb dőlt hozzá, mígnem a vállára hajtotta a fejét. A férfi csak egy pillantással reagálta le, arcára békés mosoly telepedett, majd átkarolta Yuurit, egy apró puszit nyomott a feje búbjára, és percekig ültek így. Rengeteg mindent mondhattak volna egymásnak: érzelmek megvallása, vágyak elsuttogása, bármi. Mégis a csendet, és az apró mozdulatokat választották ahhoz, hogy mindent elmondjanak egymásnak. Ám Viktor végül nem bírt magával, halk szavakkal kérdezett:
- Hé, Yuuri, hogy mondod japánul, hogy szeretlek? - tette fel a kérdést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Yuurinak kihagyott egy ütemet a szíve, de mielőtt teljesen bepánikolt volna, lenyugtatta magát, hogy meg tudja ezt csinálni. Megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját.
- Attól függ, mennyire szereted az illetőt. A legalapabb, amit barátoknak is szoktunk mondani az a “suki desu”, utána van a “daisuki desu”, amit szerelmi vallomásnál használunk, végül… - elakadt. Nem merte szájára venni az utolsót, hiszen azzal elárulta volna magát.
- Végül? - Viktor közelebb hajolt a fiú arcához, érdeklődve vizsgálva annak arcvonásait, válaszra várva. Yuuri nyelt egyet, majd folytatta.
- ...végül van az “aishiteru yo”, ami az igazi, mély, őszinte szerelmet takarja - mondta, majd hirtelen, mintha villám csapott volna belé, úgy jött szájára a saját kérdése. - És oroszul hogy mondod?
Viktor felnevetett. Yuuri csodálattal hallgatta, zene volt füleinek a férfi nevetése. Sajnálta, hogy nem hallgathatta tovább, ugyanis a férfi rögtön rátért a válaszadásra.
- Nem mondom, hogy nálunk nincs cifrázása a dolognak, de mikor az őszinte szeretetről beszélünk, akkor annyit mondunk, hogy ya lyublyu tebya.- mondta, és közelebb húzódott Yuurihoz, aki leragadt annál, ahogy a mellette ülő anyanyelvén szólalt meg, és épp nagyban csodálta a szláv nyelv hangzását. Mikor észbekapott, mi is történt, arca felhevült, pillantása egy riadt őzikéjével versengett, majd leküzdve minden félelmét Viktorhoz bújt. Végül most, vagy soha alapon szólásra nyitotta a száját.
- Ya lyublyu tebya, Viktor - motyogta a férfi kabátjába, remélve, hogy vagy nem hallja meg, vagy pont figyel annyira, hogy az egércincogásnyi motyogás eljusson a füléhez.
A második lehetőség vált igazzá.
Bár Viktor jót mosolygott Yuuri nehézkes kiejtésén, és igazán aranyosnak találta a japán akcentusát, egészen meghatotta, ahogy a fiú próbálkozott. Szusszantott egyet, majd megfordult, hogy szemben legyen Yuurival, majd közel hajolt hozzá, ajka súrolta a fiúét.
- Aishiteru yo, Yuuri - válaszolt a fiú vallomására sajátos szláv kiejtésével, majd eltüntette köztük azt a lehelletnyi távolságot, és puha csókba hívta őt.
Yuuri komolyan fontolóra vette, hogy ideje egymástól nyelvleckéket venni. Több értelemben is.

2 megjegyzés:

  1. Ezek másodszorra is nagyon édesek, és ha megírtad azt az angstot, még több ilyet kérünk. :3 Aranyos, naiv és ártatlanka szösz~ Yuuriban meg persze, hogy csak gyanú ébred, hogy azok randik, vedd már észre magad fiam. A nyelvlecke pedig jó ötlet, ráfér mindkettőre. :3
    Még sok ilyet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. <3 Az az angst sokára lesz kész, úgyhogy addig ilyen kis munyik lesznek, örüljön a lelked. ;)
      Yuuri hülye, nem esik le neki, Viktor meg... Viktor. xD
      Nyelvleckét mindenkinek! Csak képzeld el, ahogy ezek javítgatják egymás kiejtését. :3
      Lesz még!

      Törlés