Strony

2015. február 3., kedd

Egyperces estimesék #1

Eredetileg úgy voltam vele, hogy no, hozok nektek egy rendes ficet, mert megérdemlitek, aztán végül nem sikerült befejeznem, így arra még várni kell. Fandomdebüt lesz, és a már posztolt Memories-nak is hamarosan berobog az első fejezete.~ Szóval helyette egy estimesécske jön. Ebből lehet lesz több, egyfajta kis összefüggéstelen szösszenetekből álló gyűjtemény, még nem tudom. Amíg nem jön rendes friss, ezekkel pótolnám a hiányt.


 1. Estimese


Eső kopog az ablakpárkányon, köd telepszik a völgyre. Mások számára hátborzongató lenne, de történetük főhőse ezen a helyen született, és élte le az életét. hogy hol is? Nos... Egy ódon kastélyban járunk, valahol a hegyek között, ahol a madár se jár. Vagy ha jár is, megszeppen a haldokló fáktól, amelyek ágai úgy tűnnek az egyre fáradó állatoknak, mintha pokolbéli démonok karjai lennének, éles karmokkal. Az igazat megvallva, igazán szórakoztató látvány, ahogy az ijedt szárnyasok fejvesztve menekülnek, tollaikat szerteszórva az erdő felett. Főhősünknek egyik kedvenc szórakozása volt összeszámolni, hogy egy nap alatt, hány madár kopaszodik meg lakóhelye közelébe érve.
Éppen egy vendéget várt. Nem tudta pontosan kit, de annyi biztos volt, hogy várnia kellett valakire. Ünneplőbe öltözött, cipőcskéje fénylett a friss lakkozástól, nyakában apró masni díszelgett, haját is befésülte. Az étkezőben az asztal a szokásos egy helyett, most két személyre volt megterítve, a legszebb ezüst étkészletet elővéve, a csodás kínai porcelántányérokkal együtt. A ház lakója mosolygott, és lesétált a hatalmas kétszárnyú ajtó elé. Hihetetlen öreg, súlyos tölgyfaajtók tornyosultak elé, és várt. Nem tudja meddig, nem tudja mióta, amikor hirtelen kopogtak. érdeklődve billentette oldalra a fejét, majd ajtót nyitott. Egy fiatal nő állt előtte, piszkosszürke ruhában, száradt virágokkal a hajában. Szemei beesettek voltak, arca halovány, de ettől eltekintve meglehetősen csinos volt. Udvariasan köszöntötte, majd beljebb engedte a hajadont, elvezetve az étkezőbe. Teát töltött neki, semmiségekről beszélgetett vele, de sose volt hajlandó válaszolni. Így ment ez órákig, mígnem hősünk szót emelt:
- Tudod, igazán udvariatlanság hívatlan vendégként betoppanni ide, aztán még nem is beszélgetni velem - duzzogta. A lány valami nevetésszerűt hallatott, majd felkelt, és vendéglátója felé vette az irányt. Leguggolt elé, szóra nyitotta a száját és... Minden elsötétült.
Másnap a völgyből eltűnt a köd, a fák is élővé váltak, az ódon kastélyból pedig egy pirospozsgás arcú hölgy lépett ki, patyolatfehér ruhában, vörös és fekete rózsákkal a hajában, dalolva az erdőnek, nyomában pedig felperzselődött a fű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése